Könyv: Zenélõ Õskelet
Kedves Barátaim,
Örömteli érzés, hogy a honlap immár 4 esztendeje
jelen van és a látogatottsága folyamatosan nõ.
Érzékelvén, hogy ismét eltelt egy kis idõ,
ilyenkor gyakran eszembe jut az ember életének különbözõ
szakaszaira vonatkozó azon felismerés, miszerint az élet
harmadik harmada az összegzés ideje. Bármennyire is tiltakozik
ez ellen mindig alkotni vágyó, és mindig magát fiatalnak
képzelõ, kreatív elménk, ez így igaz. A www.hunmaqam.hu
oldal már ebben a harmadik harmadban fogant. Szerettem volna egyszer,
ha nemcsak a virtuális világban találhatók meg a
gondolataim és a zenéim, hanem egyszer írott formában,
egy könyvben is hozzáférhetõ lesz, hiszen az internet
nem mindenki számára jeleni az Életet, és õk
még ma is szeretnek valódi papír könyvet olvasni.
Ez az álmom végül megvalósult, a Püski Kiadó
az idei Könyvhét alkalmából megjelentette a Zenélõ
Õskelet címû könyvemet.
Ezúton is szeretném hírül adni, hogy a könyv
kapható a Püski Könyvesboltban: 1013 Budapest, Krisztina
krt. 26. Tel: (1) 214 3905
A könyv tekinthetõ elõzõ, a Zene metafizikája
címû könyvem folytatásának is. Igyekeztem megtalálni
hozzá azt a fogalomrendszert, amivel a könyv mély gondolatisága
ellenére is sokkal olvasmányosabb. A könyv tartalmát
a keleti zene iránti évtizedek óta tartó végtelen
kíváncsiságom és szeretet szülte. Merõ
kíváncsiságból elkezdtem kutatni a hivatalos magyar
zenetörténet kezdete elõtti kort, a Honfoglalás elõtti
ázsiai õsök udvari zenéjét. Immár több
alkalommal jutottam el keleti országokba, ahol lehetõségem
nyílt mélyebben szemlélni azt a keleti zenét, ami
még megmaradt belõle, és lassanként kezdett kialakulni
bennem egy kép a keleti zeneiségrõl. Ez a látvány
csak egy köztes szemléleti pozícióban megnyíló
perspektívából látható így: Nyugat
és Kelet közötti nézõpontból. Mindkét
kultúra szinte csak a sajátját látja, senki nem
tart tükröt nekik, hogy egy másik kultúra viszonylatában
szemléljék a sajátjukat, ezért egy köztes nézõpontból
a zenének idõbeniségében is egy teljesebb látványa
tárul fel. Ezt a látványt igyekeztem a magam módján
megosztani.
Könyvben feldolgoztam keleti zenében tett több évtizedes
barangolásaimat. Különösen sokat lendített kutatásaimon
a 2013-as üzbegisztáni és a 2014-es azerbajdzsáni
utam, ahol zenei szimpóziumokon vehettem részt és több
mint 50 keleti zenei koncertet hallgathattam meg. Ez a hatalmas, gazdag élménycsomag
adott egy mélyebb inspirációt a könyv megírásához.
Tartalmát több tekintetben is aktuálisnak vélem már
csupán azért is, mert hazánkban jelenleg pezsgõ
világzenei élet zajlik, ami intenzitásában csak
a 60-70-es évek rock és jazz mozgalmához hasonlítható.
A mai fiatal zenész generáció mindent kívülrõl
készen kap, nem kényszerül a lényének belsõ
forrásaira, így a zene már csak megtanult tevékenység,
szakma és feladat számára, így fel sem merül
benne saját zenei gyökereinek a tudata és még kevésbé
az, hogy valamikor az õsidõkben egészen más volt
az ember zenéhez való viszonya. Errõl is szól a
könyv.
A könyvemben 3 fõ részt lehet jól elkülöníteni.
A bevezetõben igyekeztem hidat verni az elõzõ és
az új könyvem tartalma között. Elsõ rész
panorámát nyit a keletei zenére, történeti
áttekintésben és elméleti összehasonlításban
a fõ keleti zenei rendszerek bemutatásával. Ezáltal
azt reméltem, hogy az elõzõ könyvet most már
fokozott érdeklõdéssel olvasná el az olvasó.
A zenei példákat kottarészletekkel illusztráltam,
és ez hasznos lehet zenészeknek, de aki nem tud kottát
olvasni, azok számára is érdekes olvasmány lesz.
A Zenebölcseleti elmélkedések címû részben
megkíséreltem felidézni egy õsi zeneiségben
fogant világot, amikor az ember nem kultúrában, hanem kultuszban
élt. Ebben a fejezetben a zene mélyebb aspektusait is igyekszem
bemutatni, gyakran utalva a modern nyugati kultúrában kialakult
zenére, rámutatva annak különbségeire. Megkíséreltem
megragadni és fogalomrendszerben rögzíteni a zene emberre
gyakorolt hatásának okát és mûködését.
Végül a harmadik részegységben a Modern Magyar Keleti
Zene mûvészi laboratóriumába kalauzolom el az olvasót,
ahol mûvészként, zenei régész módjára
összefoglalom és megkísérlem újraidézni
ázsiai õseink 1000-1500 éves zenéjének egy
lehetséges modern változatát. Akik rendszeresen látogatják
a www.hunmaqam.hu oldalt, azok ismerõsnek fogják találni
ezt a fejezetet, azonban számukra a könyv további tartalmas
kiegészítést fog nyújtani. A Modern Magyar Keleti
Zene mûvészi laboratóriumában készült
zenék pedig itt a www.hunmaqam.hu oldalon továbbra is hallgathatók.
Õszintén remélem, hogy mindazok, akik bármilyen
szinten érintettek a világzenével, vagy a keleti zenével
rendkívül hasznos információkat szerezhetnek a könyvbõl
és egy egyben egy a mai kultúrában szokatlan panorámát
nyit a világra és a zenére.
Végül szeretném megköszönni mindazoknak a segítségét
és támogatását, akik nélkül a könyv
nem valósulhatott volna meg.
Vác, 2015, Június 30. Szabó Sándor
Szamarkand hangjai
A közelmúltban alkalmam nyílt Közép-Ázsiába,
Üzbegisztánba látogatni egy Szamarkandban megrendezett világzenei
fesztiválra és részt venni egy a keleti zene múltját,
jelenét és jövõjét tárgyaló tudományos
zenei konferencián. A meghívást az õsi magyar zene
több mint 4 éve elkezdett kutatásának és eddigi
eredményeinek, a Modern Magyar Makám címû albumnak
és a www.hunmaqam.hu honlapon közölt tartalomnak köszönhetem,
mely felkeltette a külföldi keleti zenekutató szakemberek,
akadémikusok figyelmét is. Mint az ismeretes a fenti honlapot
egy kérés ihlette, miszerint milyen zenét játszanának
a magyarok ma, ha sikerült volna megõrizni az õsi keleti
zenei hagyományaikat. Mint ismeretes, a népesség egy része
Közép-Ázsiában maradt, másik része a
Kárpát medencébe vándorolt. Mivel közép-ázsiai
rokonaink mai zenéjét ismerjük, így a kérdés
is felvetõdött, hogy a mai magyarok õsei játszottak-e
a makámhoz hasonló magas szintû keleti udvari zenét,
melynek nyomai a feltételezéseken túl bizonyíthatóan
megtalálhatók a magyar népzenében.
Egy nép kultúrájának, ezen belül zenéjének
változása mindig együtt járt és jelenleg is
együtt jár történelmének folyásával,
alakulásával miként ez történt és történik
a magyarok esetében is. Mivel az õsi zene nyomai nem lettek rögzítve
oly módon, miként a történelem eseményei, így
kiindulásként a történelemnek arra a részére
kell hagyatkoznunk, ami az idõk folyamán hatalmi érdekekbõl
nem lett meghamisítva. Az ázsiai népek történelme
innen közép-európából nem látható
át, miként õk sem látják át a mi történelmüket.
Átfogóbb tudást szerezni a valódi történelemrõl
ma egyre nehezebb, mert a témában túl sok egymásnak
ellentmondó, egymást kioltó anyag jelenik meg. Az igazság
kiderítése így nehéz, de nem lehetetlen. Személyes
ázsiai kutatás, ottani emberekkel való eszmecsere és
az ottani élet közvetlen megtapasztalása jelenti a leghatékonyabb
módszert a közös történelem, kultúra így
a régi zene további nyomainak felkutatására. Az
ázsiai történelem- és zenekutatókat is meglepte
az a tény, hogy a hivatalos magyar történelem még
mindig a finnugor eredethez ragaszkodik. Nem egészen értik, miért
van ez. Mi is meglepõdünk, amikor velük beszélgetve
olyan tényeket tudhatunk meg tõlük, amikrõl a hivatalos
történelmünk hallgat.
A két héten át tartó rendezvény lehetõséget
adott némi kutatásra is. Jelenlegi tudomásom szerint nincs
Üzbég-Magyar szótár még annak ellenére
sem, hogy Vámbéri Ármint a magyar utazót és
Ázsia kutatót minden mûvelt üzbég ismeri. Amikor
bemutatkozásnál kiderült, hogy Magyarországról
érkeztem az elsõ kérdések között szerepelt,
hogy hallottam-e Vámbéri Árminról. Már az
elsõ napokban kiderült, hogy számos közös szavunk
van, amire itt nem is gondolnánk. Például a magyar árok
szó ott arik, vagy a magyar kalap, kalpag szó ott kalpok. És
lehetne sorolni tovább. Az egyik fiatal kísérõm
a taskenti egyetemen tanul angol és iráni nyelv szakon. Elmondta,
hogy nekik nagyon könnyû az iráni nyelv, mert több ezer
közös szava van az üzbég nyelvvel. Már sok helyen
bebizonyították, a sumér-magyar nyelvrokonságot,
bár a hivatalos magyar nyelvtudomány még mindig tartozik
az igazság beismerésével. A közös nyelvi tartalom
és a történelem tovább erõsíti a feltételezéseket
a közös zenei múltra is. És itt érdekes összefüggésekre
lelhetünk, ha elkezdjük hallgatni azon népek folklór
és hagyományos régi udvari makám zenéit,
akik elismerik a magyarokkal való rokonságukat. Ilyenek a Kína
észak-nyugati részén autonómiában élõ
ujgurok és bár nem merül fel a közvetlen rokonság,
de ilyenek az üzbégek zenéje is, mely inkább arra
utal, hogy létezett egy még õsibb közös zeneiség,
mely áthatotta az egész keleti világ zenéjét.
Érdekes, hogy az ujgurok annak ellenére, hogy Kína területén
kaptak autonómiát és sok évszázada élnek
kulturális közelségben velük, tradicionális zenéjük
mégis inkább az iszlám zenei hatásokat mutatja,
mint a kínait. Ez a jelenség az átvett vallás által
hordozott zenekultúra erõs hatásával magyarázható.
A makám ilyen tekintetben erõsen kötõdik az iszlámhoz,
de magja már egy õsibb zeneiség, melynek nincs köze
valláshoz. Ez az õsi keleti zeneiség az, ami a továbbiakban
érdekes számunkra. Az õsi keleti zeneiség felderítéséhez
pedig a népzenék és a mûzenék egyformán
fontosak, mivel az emberi lélek más-más aspektusait és
szûrõit mutatja meg, amin keresztül a zene megnyilvánul
egy kultúrában.
Az ázsiai utam során mintegy 45 koncertet hallgattam meg, vegyesen
népzenei és tradicionális klasszikus zenei koncerteket.
Ezek között volt kazah, türkmén, afgán, üzbég,
azeri, török, iráni, arab, indiai, kínai, indonéziai,
koreai és japán zene is összesen több, mint 50 országból.
Az ott hallottak és tapasztaltak méginkább megerõsítették
bennem azt a már Bartókban is felmerült gyanút, hogy
mindezek a zenék egyetlen közös forrásból erednek.
Az iszlám vallás elterjedése együtt járt egy
sajátos udvari zene, a makám kialakulásával és
elterjedésével. Az egyszerûbb érthetõség
és összehasonlíthatóság kedvéért
nevezzük a makámot egyszerûen csak keleti mûzenének
vagy keleti klasszikus zenének. Népeknél, ahol az iszlám
vallás megjelent, ott az udvari zenéjükben is megjelent az
iszlám eredetû zenei kultúra is, áthatva vagy teljesen
leváltva a korábbi zenekultúrát. Hasonló
párhuzam figyelhetõ meg a nyugati klasszikus zene és a
kereszténység történetében is. Mi magyarok
az államalapítás után hamar elfelejtettük õsi
kultúránkat, vallásunkat, õsi klasszikus zenénket,
egyedül a nyelvünket tudtuk megõrizni. A magyar udvari zene
a nyugati világ akkor divatos udvari zenéjét vette át,
és a jelenlegi hivatalos zenetörténetünket innentõl
jegyzik.
A magyar törzsek Kárpát medencébe való átvándorlásakor
számos rokon néptörzs maradt Ázsiában, akik
beolvadtak valamely nagyobb nép társadalmába, de mégis
õrizve saját õsi kultúrájuk magját.
Mindezek tudatában, ha például a csuvas, az üzbég
vagy ujgur zenét halljuk, ott találhatók benne azok a töredékek,
amikbõl következtetni lehet a magyarok õseinek zenéje.
Bár az ázsiai udvari makám zenék egyes források
szerint a VII. századtól, mások szerint a XIII. században
kezdtek elterjedni és felvenni azt a formát és hangzást,
amit a mai napig is õriznek, mindenképpen egy korább kultúra
gyökereibõl nõttek ki.
A vándorló nomád vagy sztyeppei népeknél
az udvari zene nem alakulhatott ki, így például a kazah
sztyeppék népe csak népzenei hagyománnyal rendelkezik,
náluk a makám nem alakult ki. A magyarokkal kapcsolatosan mindenképpen
szükséges eloszlatni egy tévedést, ugyanis a magyarságnak
az a része, amely a Kárpát medencébe vándorolt
nem tekinthetõ nomád népnek csupán azért,
mert egy ideig vándoroltak, hogy visszatérhessenek az õsi
szkíta hazába. A hivatalos történelem a bevándorló
maradék törzseket igyekszik csupán magyaroknak feltüntetni
és nem beszél a már õsidõk óta a Kárpát
medencében élõ szkítákról. Ezért
egészen bizonyos, hogy az átvándorló törzsek
az ázsiai zenekultúrájukat is magukkal hozták. Ez
adhat magyarázatot a mai magyarok oly különlegesen egyedülálló
népzenéjére, miként a nyelvére is. Ennek
ismeretében bizonyosan állítható, hogy a ma ismert
magyar népzene egyfajta keveréke az õsi szkíta,
a kelet- és közép-ázsiai népzenéknek.
Egy nép zenéje és uralkodó udvarának zenéje
nem feltétlenül tért el egymástól oly jelentõs
módon, különösen nem a régi idõkben. A felhasznált
zenei elemek nagyon hasonlóak voltak, annál is inkább,
mert egy minden kort és minden népet mindenkor áthat egy
univerzális zeneiség, így akár az udvari muzsikusok
akár is a nép fiai közül kikerülõ muzsikusok,
mind ugyanabból a kollektív zenei emlékezetbõl táplálkoztak.
A keleti mûzenék kompozíciói- összehasonlítva
a népzenékkel- sok esetben csupán felépítésükben
komplikáltabbak, több tételbõl épülnek
fel. Ebbõl következõen a hangszereik is kifinomultabbá
váltak az idõk folyamán a népi hangszerekhez képest.
Az uralkodói udvarok zeneszerzõi élvezték azt a
különleges kiváltságot, hogy nem kellett oly módon
dolgozniuk, mint az egyszerû nép fiának, aki csupán
munkája után foglalkozhatott a zenéléssel. Ily módon
volt lehetséges magas szintû mûvészi zenekultúrát
teremteni.
A népzenék szerzõi általában nem ismertek,
de mindenképpen létezik minden darabnak szerzõje, hiszen
valakinek a lelkébõl ki kellett pattannia, el kellett elõször
énekelnie vagy játszania azt a dalt. Az keleti udvari zene esetében
már többnyire ismert a szerzõ, egy-egy darab így évszázadokon
át öröklõdött generációról
generációra, miközben a hagyomány tovább õrizte
a szerzõ nevét is. A keleti, a nyugati népzene és
klasszikus zene ilyen módon teljesen azonos történetiséget
mutat.
A zene átörökítése két módon történhet.
Hallás után, apáról fiúra, mesterrõl
tanítványra az ember memóriára támaszkodva,
és történhet írásbeliség által.
Mint ismert az írásbeliség a zenében csupán
néhány évszázad óta van jelen. Az írásbeliségben
rögzített zene leválik az emberrõl, papíron
marad kódok formájában. Ez gyökeresen megváltoztatja
a zene és a zenész kapcsolatát. Az írásbeliség
mûveltséget igényel, a kotta írását
olvasását meg kell tanulni. A zenék írott formában
való lejegyzése azonban megváltoztatta a zene átörökítésének
mechanizmusát is és a zenésznek a zenedarabhoz való
viszonyát is. Többé nem volt szükség az emlékezetre,
hiszen a lejegyzett darab jó esetben hozzáférhetõ
maradt a kottán és akár túlélhette a szerzõjét
is. Ellenkezõ esetben pedig, ha a lejegyzett mû elveszett, megsemmisült,
akkor késõbb semmilyen sem utalt a létezésére,
ha csak valami nyom nem maradt utána az emberek emlékezetében.
Ezzel magyarázható, hogy a népemlékezetben élõ
zenék, népzenék évszázadokon átívelõ
hagyományt formáltak és napjainkban is fennmaradtak. Az
õsi zenékrõl közvetlen ma is élõ zenedarabjaink
nincsenek, mert az idõk során a történelem, a kultúra
és az életmód változásai az emberrel együtt
a lelkébõl feltörõ zenét is átformálják.
A zene átörökítésével kapcsolatban fel
kell hívni a figyelmet egy mai zenei jelenségre, a jazz-re és
a hangfelvételre. Ismert, hogy a jazz nem egy hangról hangra lerögzített
muzsika. A zenészek használnak ugyan egyszerû formában
leírt emlékeztetõ vázlatokat a témáról,
a jellemzõ harmónia fordulatokról, a szerkezetrõl,
de az elõadás során kialakuló rögtönzések
már sokkal összetettebb, megismételhetetlen és valójában
írásban lekottázhatatlan zenei folyamatot alakítanak
ki. A hallgató számára a zene visszaidézése
csakis a hangfelvétel újra meghallgatásával van
lehetõség. Egy jazz muzsikus játéka csak addig élõ,
amíg õ maga is életben van. Utána nincs más
átörökítési mód, amivel a zenéje
tovább vihetõ lenne, egyedül a hangfelvétel. Az improvizált
zene átörökítése bizonyos módon mégis
lehetséges, ha az elõadás módját rögzítjük
és adjuk át. Ez úgy lehetséges, ha az improvizáció
meghatározott és értelmezhetõ rendszer szerint történik.
Ha a rendszer, mint módszer leírható, rendszerbe foglalható,
akkor tanítható és tovább is adható. Napjaink
jazz oktatása éppen ezért is lehetséges, mert immár
többféle rendszert is felállítottak, és azokat
megtanulva, a stiláris határokat is figyelembe véve lehetséges
a jazzt, mint kreatív elõadásmódot elsajátítani.
Minél inkább bonyolult a rendszer, annál akadémikusabbá
válik, és egy idõ után ez a jelenség a zene
kanonizálásához, dogmatizálásához,
megmerevedéséhez vezet.
Ezzel párhuzamosan említeni lehet az indiai klasszikus zenét
is, ahol nagyon szigorú szabályok között születik
a zene, de mégis van szabadság az elõadó számára,
és amiért ugyanazok a zenedarabok egészen másként
szólnak egy másik elõadásban.
A fenti látszólagos kitérõvel arra szeretném
felhívni a figyelmet, hogy ha létezik egy a zenedarabot vagy stílust
átható belsõ rendezõ elv, akkor annak ismeretében
átörökíthetõ a zene. És a hangsúly
azon van, hogy nem hangról hangra, hanem maga az elõadás
módjának elve örökítõdik tovább,
így késõbbi korokban is lehetõség nyílik
hasonló hangzású és hangulatú zenedarabok
újra felidézésére.
Az õsi magyar zenék esetében tehát a zenék
belsõ rendezõ elvének felkutatása és újra
felállítása kínálkozik az egyetlen útnak,
melynek elõadói alkalmazásával az õsi zenék
felidézhetõk. Az ázsiai és keleti zenék nem
csupán hangzásaik töredékében hordozzák
a magyarok õseinek zenéjét, hanem belsõ rendjükben
is.
Éppen ezért az ázsiai utam során külön
figyelmet szenteltem a különféle nép és makám
zenékben kitapintható belsõ hangi rendszerekre, összefüggésekre
és ezek összehasonlítására. A népzenék
belsõ rendszere számos utalást adhat arra, hogy mi képezhette
vajon a népi és makám zenék alapját kialakulásakor.
Ezzel egy idõben felvetõdik a kérdés, hogy milyen
zene volt a XII. és XIII. század elõtt.
A legrégebbi zenei leleteket többnyire képzõmûvészeti
alkotásokon ábrázolt hangszeres zenészek képezik.
Ezeken általában szólistákat vagy kisebb hangszeres
csoportokat lehet látni hangszerrel a kezükben, amint zenélnek,
de nagyobb soktagú zenekarokat nem. Így külön érdekesség
volt számomra, amikor a szamarkandi fesztivál fellépõi
között egy-egy szólista is feltûnt, hiszen amit szólóban
játszottak az mutatta igazán zenéjük gyökerének
a tisztaságát.
Mindenképpen szót kell, hogy ejtsünk a közép-ázsiai
hangszerekrõl. A makám hagyománya nagyon szigorúan
õrzi a korabeli hangszerek kivitelét. Erre számos példa
említhetõ. Például a sotar (sato) és dutor
nevû húros hangszer készítése õsidõk
óta apáról fiúra öröklõdik. Volt
alkalmam egy õsi üzbég hangszerkészítõ
dinasztia egy ma élõ tagjával találkozni és
megtekinteni mûhelyét. A felhasznált anyagok, hangszer formája,
kivitele évszázadok óta változatlan. Még
a húrokat is maguk készítik. Miközben a nyugati világ
igyekszik felhasználni a modern anyagokat és technológiákat
a hangszerkészítésben, ezzel szemben az üzbég
hangszerkészítõ tradíció figyelmen kívül
hagyja a mai világ vívmányait. Például a
nyakon elhelyezett mozgatható érintõket (bundokat) jelenleg
is állati bélbõl készítik hasonlóan,
mint a középkori európai lantokon és vastagabb bélhúrokat
használtak erre a célra. A hangszerek díszítése
ugyanolyan stílusú, mint évszázadokkal ezelõtt,
gyöngyházból készítik a díszítõ
elemeket, a nagyobb felületeken pedig faragott díszítéseket
alkalmaznak.
A kobuz nevû vonós hangszerük tükrözi a legõsibb
kivitelt. Ez a hangszer csupán nevében hasonlít a mi általunk
ismert kobozhoz, ami inkább az arab lant rokona. Nagyon érdekes
látni amint mai makám zenekarok szinte kõkori egyszerûségû
és kivitelû hangszereket használnak. A húros pengetõs
és vonós hangszereik hangereje ugyan kicsi, azonban ez nem von
le semmit a rajta játszott zene értékébõl
sem annak hatásából. Sõt, a csendbõl megszületõ
halk hangok tonális gazdagsága oly erõs érzelmi
töltéssel hatja át a hallgatót, amit semmilyen mesterségesen
hangosított hangszer sem tudna elõidézni.
A legõsibb, a makám elõtti zenékrõl többnyire
feltételezéseink lehetnek. Az mindenképpen feltételezhetõ,
hogy kezdetben a zenék szólóban elõadott egyszerû,
nem túl sok hangból álló darabok voltak, melyekben
a csend és a hang egyenrangú építõelemnek
számítottak. Ezt a feltételezést erõsíti
meg a 2006-ban kiadott De Organographia Music Of The Ancient Sumerians, Egyptians
And Greeks címû zenei album is. Ez az album nemrégen feltárt
õsi sumér, egyiptomi és görög kõtáblákba
vésett zenei lejegyzések lefordítása és korabeli
hangszereken való eljátszása révén keletkezett.
Jelenleg ezek tekinthetõk a jelen civilizáció legrégebbi
zenei emlékeinek mintegy 3250 évre tekintve vissza. A CD-t meghallgatva
megerõsítést nyer számos feltételezés
az akkori zenék hangkészletét és felépítését
illetõen is. A darabok szellõsek, inkább lassúak,
mint gyorsak és alkalmazkodnak az ugyancsak a kõtáblába
vésett énekelhetõ szöveghez is. Külön érdekesség
az egyik sumér himnusz, mely 2 szólamú és felveti
a kérdést, hogy vajon hol és mikor keletkezett a polifónia?
A legõsibb társas zenélési mód természetesen
a duó volt, és ezek közül is az ütõhangszer
és valamely más hangszer párosítása. Ez az
õsi formáció a jelenlegi indiai klasszikus zenében
és az arab makámban maradt meg legeredetibb formájában.
Közép-Ázsia igazi aranybányának számít
az õsi zenék nyomainak keresésében. A nyelvi hasonlóság
közelebb vihet minket a zenei hasonlóságok feltérképezésében
is.
Vác, 2013. Szeptember 5.
Megjelent a Modern Magyar Makám CD! 2010.december
Örömmel értesítem a honlapom olvasóit, hogy ígéreteim
szerint végre megjelent a Modern Magyar Makám CD. Mostantól
rendelhetõ postai utánvéttel a honlapról , vagy
a www.sandorszabo.com honlapról 3500, - Ft + posta költség
áron. A CD 13 darabot tartalmaz. 4 kompozícióban Major
Balázs is hallható ütõhangszereken (udu). A honlapon
meghallgatható darabok nagy része kissé átdolgozott
változatban felkerült a CD-re, ezen kívül pedig új
makámokat is felvettem, ezek Major Balázzsal készültek.
A CDn hallható egy kinai citera, a guzheng is.
A hangfelvételek high-end minõségû eszközökön készültek mindenféle dinamika és hangszín korrekció nélkül, ügyelve, hogy a legfinomabb részletek is rögzítésre kerüljenek. Igy a bizonyára a hi-fi és high-end rajongók számára is örömet okoz a felvétel.
Az album az alábbi makámokat tartalmazza:
1. Aisha 9:25
2. Kaltes 5:33
3. Ataisz 4:33
4. Agaba 4:13
5. Etil 4:17
6. Gobi 3:33
7. Kaspi 3:34
8. Kolami 4:14
9. Mari 3:14
10. Nippur 4:19
11. Ordosz 6:56
12. Sohuni 2:44
13. Uruk 2:02 Total: 59:11
Ezúton szeretném megköszönni mindenek elõtt Hutton László barátom gyönyörû fotógrafikai munkáját és mint a korábbiakban is, ezúttal is egy világszínvonalú borítót készített. Külön köszönöm Major Balázs csodálatos, inspiráló, kölönlegesen egyéni ütõs játékát és mindenkiét aki a CD kiadásához bármilyen segítséggel hozzájárult.